Kolozsvári Grandpierre Emil Libri

Kolozsvári Grandpierre Emil könyve nem része az önéletrajzi ciklusnak, de a családi dokumentumok, feljegyzések, emlékek kutatása közben találkozott az író Árvai Ákos vegyészmérnök és Turányi Eszter az ötvenes években kitelepített egykori követ lányának történetével. A két fiatal életében a család és a kor, a körülmények sors- és jellemformáló hatását, erejét kivánja bemutatni. A rendkívül olvasmányos, szerelmi szálakban, erotikus jelenetekben gazdag, fordulatos regény a törvénysértések, kitelepítések éveiben, feszült történeti háttér előtt pereg, amikor nemcsak az idejétmúlt családi hagyományok, hanem az eltorzult társadalmi viszonyok a korszak „illemtanának elvárásai” sem kedveztek a hivatásukat, életformájukat kereső szereplők önmegvalósításának. Az író a hamis, kiüresedett polgári erkölcsöket éppoly kíméletlen, gyilkos iróniával ábrázolja, mint az életörömöt, a cselekvési energiát pusztító „csodakádereket”.

Stendhal legnagyobb, reménytelen szerelme szolgált apropóul az író e kötetéhez, melyben az értekező próza nyelvén szól a Léonore-nak, máshol Métilde-nek nevezett hölgy iránt táplált érzései kapcsán a szenvedélyről, amely későbbi regényeinek, A vörös és feketének vagy A pármai kolostornak is központi témája lett. A szerelemről c. könyvében fejti ki Stendhal híressé vált „kristályosodás”-elméletét, mely egy salzburgi sóbányában szerzett tapasztalatából született. Túristaútján a francia író megfigyelte, hogy a bányászok az elhagyott tárnák mélyére gallyakat dobálnak, amelyekre sókristályok tapadnak, s pár hónap múltán „az eredeti ágat már fel sem lehet ismerni", „a gallyat tündöklő kristályok borítják be”. A szerelem esetében e kristályosodáshoz hasonló folyamat játszódik le, amikor is a szerelmes saját elképzeléseit, vágyait, a szeretett személyre vetítve már meg sem látja annak eredeti, valóságos személyiségét. S ez nem is csoda, mert ahogy azt a szerző írja, „a szerelem a leghatalmasabb szenvedély. Minden más szenvedélynél a vágyak kénytelenek a hideg valósághoz idomulni; itt éppen ellekezőleg, a való idomul készségesen a vágyakhoz...”