Alaine Polcz Libri

Dokumentárny román maďarskej spisovateľky Alaine Polczovej (1922–2007) s názvom Žena na fronte líči prekvapujúco osobné zážitky z posledných dvoch rokov druhej svetovej vojny. Autorka sa bez známok sentimentu vracia k najťažšiemu obdobiu svojho života, keď sa v ranom mládí ocitla v nelidských podmienkach vojnového besnenia priamo na fronte a čelila smrti v jej rozličných, absurdne extrémnych podobách. A či už ide o jednotlivé popisy z fronty, intimný portrét jedného nevydařeného manželstva, alebo autentický príbeh mimoriadnej ženy, ktorú cyklicky zažívané hraničné situácie nezlomili, ale naopak zocelili jej humánne založenú povahu, vždy ide o zobrazenie ľudskej sily a súčasne naivity viery či nádeje, ktorá nás znovu a znovu sráža na kolená a zároveň pomáha opäť vstáť. Silne autobiograficky ladený román sa stal bestsellerom.

Polcz Alaine szerette az álmokat. Hitt bennük. Sőt, értette is az álmok nyelvét. „Minden meg nem fejtett álom egy felbontatlan levél" - idézte a Talmudot egyik könyvében. Szívesen hivatkozott Freud ismert mondására, hogy az álom via regia, királyi út a tudattalanhoz. Terápiájában is számtalanszor épített rá, és felhasználta a gyógyíthatatlan beteg gyermekeknél, a felnőtteknél is. „Mit üzen az élet? Mit üzen a tudattalanom?" - tette fel gyakran a kérdést önmagának is. Őt olvasva, az ő álmain keresztül mi is közelebb kerülünk az álmok világához, a saját álmainkhoz, és így önmagunk megértéséhez.zélés vázlata szolgált, melyet Kierkegaard eredetileg a Vagy-vagyba szánt.

A legnevesebb magyar thanatológus könyvének címe, e két rövid, staccatós kérdőmondat már önmagában is elgondolkodtató. Az elsővel szembesülve még nagyjából „képben van” a Polcz Alaine munkásságát ismerő olvasó, de a második kérdőmondat talán elbizonytalanítja… E kötet vallomás-sorozatából kiderül, hogy nemcsak elveszített, elhunyt szeretteinket sirathatjuk igazi, valódi gyásszal, hanem ugyanúgy sirathatjuk egy szeretve-megszokott élethelyzet tragikus, önhibánkon kívüli megszűnését, így a szűkebb pátria történelmileg igazságtalan elvesztését, de még egy hozzánk közelálló, családtaggá fogadott négylábú pusztulását is, aki igazi társunk volt hosszú évekig – és értette a köztünk kialakult – közös fajnyelvet helyettesítő, ám mégis valódi, bensőséges kommunikációt. De sirathatjuk a minket elhagyó kedvest is, aki továbbél ugyan, akár elérhető földrajzi közelségben hozzánk, csak éppen nem velünk. Sőt sirathatjuk saját, családban betöltött hajdani szerepünk megszűnését is, holott valamennyien életben vagyunk-maradtunk, „csak” éppen egy manapság már mindennapinak tűnő válás robbantott ki – mondjuk – az apaszerepből, amely érzelmi és értelmi énünk integráns részévé vált.